Az átlagosnál már kicsit jobban ég a képem, tekintve, hogy a vébé már pont egy hete zajlik, de még egyetlen bejegyzés sem érkezett róla. Ez sem fog elmaradni természetesen, de egyelőre még más házak udvarán kell söprögessek.
A bejegyzés tulajdonképpen a Ferguson-story spinoffjaként kezelendő, elmerengük azon, hogy mégis mi a franccal töltötte az új évezred komplett első évtizedét az angol labdarúgó válogatott, illetve miért Carrick az angol foci egyik (ha nem a leginkább) alulértékelt játékosa.
Az amúgyis különc briteket az a tetű nagy szerencse érte, hogy a kétezres évek elején-közepén, gyakorlatilag 4-5 szezonon keresztül egyszerre állt rendelkezésre a Lampard-Scholes-Gerrard trió (kicsit tágabb lencsén át nézve pedig Carrick és Hargreaves is). Hogy a srácok minőségéről is szóljak röviden, Scholes-t természetesen nem kell a Red Army táborának bemutatni, talán elég lesz hozzá az a párbeszéd, amit Zidane folytatott le egy riporterrel sok-sok évvel ezelőtt:
„- Milyen érzés a világ legjobb középpályásának lenni?
– Nem tudom. Kérdezze Paul Scholest.”
Gerrard és Lampard pedig a második-harmadik helyen végeztek Ronaldinho mögött a 2005-ös Aranylabda-szavazáson. Anglia rendelkezésére állt a világ második és harmadik legjobb játékosa, grátiszként még Paul Scholes is, ennek ellenére a válogatott kudarcot kudarcra halmozott.
A fent említett játékosok a klubjaikkal teljesen rátelepedtek Európára és a Premier ligára is. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy amíg a Bajnokok Ligáját (túlzás nélkül állítom) dominálták az angol klubok, addig a háromoroszlános alakulat a kanyarban sem volt mögöttük.
2005-ben a Liverpool Gerrardot a soraiban tudva BL-t nyert, egy évvel később pedig az Arsenal menetelt a döntőig. Még egy évvel később pedig ismét a Liverpool döntőzött, 2008-ban pedig All-England finálét rendeztek a Chelsea és a United között, majd 2009-ben ismét a United volt a római döntő egyik szereplője. Mindeközben három egymást követő évben is (2007,-08,-09) a legjobb 4 klub között 3 angol végzett.
A korábban már orrvérzésig emlegetett 4-4-2 formáció hiába volt idejét múlt eszköz, a britek csak nehezen engedték el, olyannyira, hogy amíg a Premier League már úgy-ahogy megszabadult tőle, addig a Championship komplett mezőnyében (és az alacsonyabb osztályokban is) még mindig ezzel ütik-verik egymást a csapatok, az angol kultúra mélyén gyökerező ‘baszdelőre’ focit játszva.
Apró megjegyzés: ha valaki igazán kíváncsi rá, hogy egy adott országra milyen stílus jellemző, akkor a másod-, harmad-, és még alacsonyabb osztályokban érdemes meccseket nézni. Pont azért, mert ott sokkal tisztábban jelentkeznek az adott országra jellemző különféle stílusjegyek, ott nagyon ritka a külföldi edző, vagy a külföldről igazolt játékos, így szinte alig éri idegen behatás az alacsonyabb bajnokságokat.
Így van ez Angliában is, akit igazán érdekel a kemény angol futball, annak csak körül kell néznie a Championshipben, a Premier League ugyanis (a többi topligával egyetmeben) a drága külföldi edzők és játékosok játszótere a Bosman-szabály óta.
Nade visszatérve a 4-4-2 re, ezt a felállást először Ferguson vetette el a háromfős középpálya kedvéért, hogy aztán kínlódjon vele sokat a kezdeti stádiumban. Az első jól működő középpályás háromszöggel meg kellett várni Mourinho és Benítez érkezését, hogy legyen végre olyan edző, aki helyesen tudja ezt alkalmazni (hiszen már mindketten ebben nőttek fel tulajdonképpen, ellentétben Fergusonnal, aki a kilencvenes évek elején már talán hallott róla a rádióban, hogy ilyen is létezik).
Innentől kezdve pedig jönnek a ‘Guttmann átka percek’, azaz száraz taktikai fejtegetésbe kell kezdjek, a következőkben kibontom, hányféleképpen is lehet középpályás háromszögeket összelegózni. Működőképesen.
Alapavetően a 4-2-3-1 és a 4-3-3 felállásról lesz szó, a képzettebb olvasókban esetleg felmerülhet (helyesen), hogy vannak háromvédős felállások is középpályás háromszöggel, azonban a háromvédős formációkat az angolok gyomra nehezen emészti meg, legalábbis a kétezres évekre már az írmagvuk is eltűnt. Egészen Conte Chelsea-jének 2017-es bajknoki aranyáig kellett várni arra, hogy egy alapjáraton háromvédős formációval játszó csapat a tabella élén végezzen, azt is úgy, hogy mindössze Gary Cahill volt a stabil kezdő egyetlen angol tagja. Ebből kifolyólag ezt most nem részletezem.
Egy régi, kétfős középpályát értelemszerűen nem lehetett sokat variálni. Ha az ember 4-4-2-zött, akkor vagy volt egy box-to-box duója (mint esetleg pont a Keane-Scholes páros), vagy lehetett két verőembere (mint az Arsenalban a Petit-Vieira középpálya), és végül valami keverék a kettőből, ahol az egyik játékos szabadon csatlakozhat az akciókhoz, míg a másik fedezi őt (Paul Ince-Roy Keane).
A háromfős középpályát azonban többféleképpen is működésre lehet bírni.
Egyrészt adott az az opció, amit Mourinho használt első Chelsea-s időszakában: a védelem elé kerül egyetlen szűrő, hogy a meccs 90 perce alatt végig legyen legalább egy ember, aki ezt a vörös zónát felügyeli, útját állva az ellenfél veszélyes kontráinak, és labdát is tud szerezni. A maradék két középpályás pedig lehet akár egy régi, 4-4-2-ből megmaradt box-to-box duó, akik fel-alá ingáznak a tizenhatosok között, pont mint egy 4-4-2-ben, csak azzal a különbséggel, hogy a szűrő biztosít mögöttük.
A Chelsea-ben ezt a duót a Lampard-Essien (vagy Lampard-Tiago) duó alkotta, mögöttük pedig az a Makelele takarított, akinek (mily meglepő) a nevéről kapta az elnevezést a Makelele-role (avagy magyarul a Makelele-szerep).
Neki annak idején azért kellett távoznia Madridból, mert az akkori elnök, Florentino Perez szerint jócskán lefelé lógott ki a csiliárdokért összevásárolt sztárok közül, Makelele nem volt varázsló. Nem voltak aranylabdái, sem zseniális cselei, nem lőtte zsákszámra a gólokat, és ragyogó átadásokat sem tudott bemutatni. Mindössze stbailan csücsül a védelem előtt, labdákat szerez, passzokat csíp el, majd azokat legfeljebb 5 méterig képes továbbítani, ami pont annyira elég, hogy megtalálja vele a hozzá legközelebb eső csapattársát. Ezeket vetette a szemére Perez mikor kiadta az útját, tudtán kívül pedig ezzel fel is sorolta a Makelele-szerep összes jellemzőjét.
Ő lett Mourinho Chelsea-jének az egyik legfontosabb építőköve, az ő jelenléte tette lehetővé, hogy Lampard egy kíméletlen támadófegyver legyen, aki labdákat osztogat a támadóharmadban, és kíméletlenül veri a gólokat 16-18 méterről. Fun fact: a Premier League eddigi történelme alatt Lampard szerezte a legtöbb találatot a tizenhatoson kívülről, számtalanszor bukkanva fel a támadások második hullámában, amit egyszerűen nem tehetett volna meg, ha nem fedezi a seggét egy rendes szűrő.
Az ilyen, egyetlen holding mdifielderrel megpakolt felállások a 4-3-3, vagy a 4-1-4-1 felállásokat eredményezik.
Adódik aztán egy másik, stabilabb megoldás, amit például a sokkal konzervatívabb Benítez, vagy később a Real Madrid (és később újra a Chelsea) padján ülő Mourinho használt. Náluk ez a háromszög megfordult, két szűrő került a védelem elé, eléjük pedig egy klasszikus tizes poszton játszó irányító.
A két szűrő kinézhet többféleképpen is, helyet kaphat köztük egy passzgép (mint mondjuk Xabi Alonso), bekerülhet oda egy mélységi irányító (mint Scholes vagy Carrick), de lehet az akár egy tiszta labdaszerző is, mint Mascherano, de lehet egy non-stop futógép is, mint például Mikael Essien. És ha ez még nem lenne elég variációs lehetőség, a tizes poszton szereplő játékosnak is lehet több típusa. Eljátszhatja ezt egy valódi irányító, mint Rosicky vagy Fabregas, de lehet az akár egy erőteljes, fizikális játékos is, mint Steven Gerrard.
Benítez ezekből gyúrta össze azt a Liverpoolt, amelyik előbb 2007-ben kapott ki a BL döntőjében Ancelotti Milanjától, majd 2009-ben kishíján elsőként futott be a bajnokság végén a célba.
Gerrard saját elmondása szerint imádott az irányító posztján játszani az egy szem csatár mögött, bár ezt leginkább Xabi Alonsonak köszönte, mondván, hogy sosem lett volna belőle ennyire jó játékos, ha Alonso villámgyors labdái nem találják meg őt időben – Gerrard egész karrierje során küzdött azzal, hogy körülményesen hozott döntést a labdával, ha sűrű volt körülötte a légkör, Alonso labdái erre biztosítottak neki az átlagosnál több időt.
Nos tehát az imént felsoroltam, hogy mennyi variációs lehetőség létezik a középpályás háromszög összerakására, közel sem fedve le a teljes palettát. Azonban az angolok még az évtized közepén sem fordítottak erre különösebb figyelmet, ők ezt az egész ‘szerepkörökkel való variálás’-dolgot nem értették, és nem is kívánták érteni, a fent felsorolt posztokra és feladatokra egységesen a „középpályás” kifejezést használták, amit legfeljebb egy „védekező” és egy „támadó” előtaggal voltak hajlandóak ellátni. Mindezt azért fejtettem ki egyébként ennyire részletesen, hogy lássuk, hogy az angoloknak ez a minimalista hozzállása mennyire nem fedte az egyébként igencsak árnyalt valóságot. Amíg egy olasz, vagy spanyol edző, sőt, akár egy átlagos szurkoló is könnyűszerrel igazodik ki és tesz különbséget a mélységi irányító és a sima passzer között, addig az angol mindet egy kalap alá veszi, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem gondolkodik 4-4-2-n kívül. Azzal pedig már végképp nem akartam senkit sem untatni, hogy egyébként a tizes poszton játszó srácok is végezhetnek védőkezeő feladatokat, erre egy újabb hosszú bekezdést is rá lehetne húzni.
A lényeg azonban, amire a bejegyzés legeleje óta rá akarok térni, a következő: ugyan mind Gerrard, Lampard és Paul Scholes (valamint Carrick és Hargreaves) is valaha egy 4-4-2 középpályáján kezdte a karrierjét, de mindannyian egy középpályás háromszög valamelyik posztján váltak igazán klasszissá. Ehhez képest az angol válogatott legnagyobb kérdése sosem úgy hangzott, hogy „ötük közül melyik három játsszon együtt?”, hanem úgy, hogy „hogyan fognak ezek beférni egy 4-4-2-be?”
Erre a kérdésre pedig csak rossz válasz létezett, akár Steve McClaren adta, akár Sven-Göran Eriksson, akár Fabio Capello. Nemzetközi tornák sorozatai követték egymást úgy, hogy hol Gerrard, hol Scholes, hol Lampard került idegen posztra (jobb-, vagy baloldali középpályásnak egy 4-4-2-ben), holott csak a formációt kellett volna lecserélni, és nem utolsósorban szerezni egy olyan szövetségi kapitányt, aki középpályás háromszögben játszva nőtt fel.
Kezdetben az Owen-Heskey páros miatt nem voltak hajlandóak változtatni a formáción, ugyanis mindkettőjük kizárólag egy kétfős csatárduóban érezte otthon magát, a négy védő pedig kőbe volt vésve – maradt tehát a 4-4-2.
A 2004-es EB pedig a pálya balszélén találta Paul Scholest. Bár ifikorában játszott szélsőt, természetesen kutyául érezte ott magát, a közvéleménynek sem tetszett a dolog, Erikssonnak pedig fjáhatott a feje rendesen. Egyszerre kellett volna helyet találnia valahogy Beckhamnek, aki a válogatott kapitánya is volt már évek óta (és többek között ilyen gólokkal húzta ki a szarból a csapatot), Lampardnak, aki zsákszámra lőtte a gólokat a boxon kívülről, valamint Gerrardnak és Scholesnak. Alapjában véve mindegyikük eléggé támadó felfogásban játszott, mindenképp kellett volna melléjük valaki, aki egy limitáltabb szerepkör keretein belül biztosít mögöttük – pont ezért volt a keret tagja Hargreaves és Nicky Butt is. Hargreaves-szel kapcsolatban azonban mindenki szkeptikus volt, a srác hiába volt angol, sosem játszott Angliában, és hiába volt négyszeres bajnok és BL-győztes a Bayernnel, őt tartották a legkevésbé alkalmasnak a csapatba kerülésre.
Az egyébként elég szarul játszó angolok egy szemtelenül fiatal Wayne Rooney-nak köszönhetően kikecmeregtek a csoportkörből, de egy sérülés a torna végét jelentette számára, vele együtt pedig az angol válogatottnak is.
A 2004-es EB után Scholes lemondta a válogatottságot, kivéve ezzel egy tényezőt az egyenletből. A következő akadály pedig a 2006-os vébé selejtezőköre volt, amit ismét egy 4-4-2-vel tervezett Eriksson letudni, a Lampard-Gerrard párossal középen. Még véletlenül sem merült fel egy középpályás háromszög alkalmazása, ugyanis még mindig a keret alapja volt többek között Michael Owen és Beckham is, két olyan játékos, akik fölött már elhaladt a futball fejlődése. A lesipuskás csatár kihalásáról már írtam, Owen ebbe a kategóriába tartozott, neki állandó kiszolgálásra volt szüksége, többek között Rooney tehetsége is erre lett elpazarolva – neki kellett Owen asszisztálóját játszania. Beckhamnek pedig már évekkel korábban Manchesterből is távoznia kellett, mivel alkalmatlan volt jobbszélsőnek egy középpályás háromszög mellett, Eriksson azonban nem merte őket kihagyni. A tornára ugyan kijutott a válogatott, ahol továbbra is a 4-4-2 maradt az alap, ugyanúgy a Lampard-Gerrard párossal. Eriksson pedig hol egyikükre, hol másikukra bízta a visszavontabb szerepet, elvéve az esélyét még annak is, hogy ők ketten bármiféle jól működő kapcsolatot szokjanak meg egymással a pályán.
A csoportkör után a 16 között hiába volt Ecuador az ellenfél, menetrendszerű kiesés várt volna Angliára, azonban ezen a meccsen történt némi izgalom: egy sérülés miatt fel kellett forgatnia a csapatot Erikssonnak, Owen hiányában (dobpergés kéne mikor leírom) 4-1-4-1 formációval ment neki a meccsnek a válogatott, Michael Carrickkel a szűrő posztján. A srác pedig az ellentmondást nem tűrő passzjátékával egymaga diktálta a tempót, folyamatos kiszolgálást biztosítva a támadóknak, hozzásegítve egy 1-0-ás győzelemhez a csapatot, a meccs legjobbja címét kiérdemelve. Mindezt azért, hogy aztán Eriksson a negyeddöntőre kirakja a kezdőből, és ha hiszitek, ha nem, Carrick ezután soha többet nem is játszott nemzetközi tornán angol színekben, egy percet sem kapott sem a 2010-es és 14-es vébén, sem a 12-es és 16-os EB-n.
A 2008-as Európa Bajnokságra Anglia már ki sem jutott, Steve McClarenre pedig hiába emlékezik jó szívvel a vörös tábor, szintén nem volt egy kimondott taktikai zseni. A 4-4-2-t ő sem volt hajlandó elvetni, de legalább felismerte a szűrő fontosságát, és nem a Gerrard-Lampard párost akarta mindenáron egymás mellé betuszkolni, minden selejtezőn szerepet kapott Gerrard/Lampard mellett vagy Carrick, vagy Barry, vagy Hargreaves, valamiféle egyensúlyra törekedve ezzel.
A 2010-es vébé is elég csúnya kudarcba fulladt, hogy Emile Heskey hogyan kerülhetett egyáltalán a keretbe, és hogyan lett ezen felül a kezdő 11 tagja, már számomra is érthetetlen. Heskey mögött Rooney tehetsége lett ismét elpazarolva arra, hogy kiszolgálja őt, holott a United-drukkerek gondolom emlékeznek rá, hogy Rooney pont abban a szezonban vágott 30 gólt egyedüli centerként, miután Ronaldo távozását követően rágyúrtak a befejezéseire. A középpályán pedig egy félig fitt Gareth Barry is több bizalmat kapott, mint egy egészséges Michael Carrick, a szereplésnek pedig a csoportkör szenvedése után Németország vetett véget a 16 között. Mindenki Anglia meg nem adott góljára emlékszik, ami kétségkívül fájdalmas sebeket okozott a játékosok lelkivilágában, de a játék képe angol szemszögből katasztrofálisan festett. Semmit sem tudtak tenni a németek kontrái ellen, Schweinsteiger és Özil is életük második legjobb meccsét játszhatták aznap (a legjobbat pár nappal később a 8 között egy még naivabb Argentína ellen), ezek mellett a tempót sem volt esélyük diktálni, harmadik középpályás nélkül erre esélyük sem volt egyik tornán sem.
Így lettek egy egész ország legjobb tehetségei elpazarolva majdnem egy teljes évtizeden keresztül, Lampard, Gerrard, Scholes, Carrick, Rooney és Hargreaves is mind abba kellett belepusztuljanak, hogy egy őskövületnek számító formációba lettek beerőszakolva idegen poszton játszani, vagy alkalmatlan játékosokat kiszolgálni. Carrick egyetlen nemzetközi tornán játszott mérkőzése mindennél jobban jelzi, hogy Anglia nem volt képes tudomást venni senkiről, aki nem illett bele egy 4-4-2 box-to-box középpályás szerepébe. Ők ketten Hargreaves-szel voltak az úgymond legkevésbé „angol” középpályások, és egyáltalán nem véletlen, hogy később mindkettejükre igényt tartott Manchesterben Alex Ferguson – innen folytatjuk majd.
Ja, a vébé eddig egy meccset kivéve gyötrelmesen szar.
-kriss-
Visszajelzés: Hová tűnt egy futballválogatottra való Damon Hill? | Zongoracipelő