Újabb történelemóra következik, ismét fontos mérföldkövet tapogatunk. Mindenki tollal írjon a füzetbe, jövő héten témazáró.

Az 1996-os Európa-bajnokság valószínű az egyik leggyötrelmesebb tornaként vésődött be azok emlékezetébe, akik voltak olyan balszerencsések, hogy végigkövették. Ennek az oka nem volt más, mint a viszonylag negatív hozzáállás a játékhoz, ami a nagy futballnemzeteken is végigsöpört. A csapatok nem feltétlenül terveztek semmittevést az egész tornára alapjátékként, de a divattá váló háromvédős felállások nem sok jót sejtettek. Már a két évvel korábbi, 94-es vébét is sikerült masszív unalomba dönteni, a történelem során először fordult elő, hogy a döntőben büntetőpárbajjal dőljön el a győztes kiléte. (A még 4 évvel korábbi, 90-es vébéről már említést se merek tenni, 1 éves koromban nem  sokat láttam a tornából, csak a statisztikákból, és a később megnézett felvételekből tudok okoskodni, és azt kell mondjam, borzalmas vébé lehetett).
A tornán mért gólátlagok minden addigit sikeresen alulmúltak, a 96-os EB-n 2,06-ra süllyedt ez az arány, amit általában véres forradalmak szoktak követni.

No, és hogy ezek után hogyan tudott hirtelen egyik tornáról a másikra 180 fokot fordulni a világ, az egyelőre rejtély, de a 2000-es EB a korábbi unalomhoz képes varázslatos játékkal ajándékozta meg a futballvilágot. A gólátlag hirtelen visszakapaszkodott majdnem 3 egészre/meccs, a mutatott játékra pedig nem lehetett ugyanúgy panasz. Ezúton is javaslom mindenkinek, hogy ha spontán meccset kíván nézni, keressen a 2000-es EB-ről felvételeket, a 31 lejátszott mérkőzés bármelyike jó választás.
Azonban nem én lennék, ha csak a szépségről ömlengenék még pár bekezdésen keresztül, a téma természetesen nem ez lesz, az előbb felsoroltak okait is igyekszem kibontani.

A dolog kulcsa az irányítók modern kori újra megjelenése volt, a zseniális játékot pedig elsősorban nekik lehetett köszönni. A legjobb négyben végző csapatok mind egy-egy világklasszis irányítót vonultattak fel: a győztes franciáknál Zidane karmesterkedett, a második helyezett olaszoknál Totti osztogatott, a hollandoknál Bergkamp, a portugáloknál pedig Rui Costa varázsolt.
Azonban itt érdemes megemlékezni azokról a csapatokról is, amelyek kissé fájdalmasan exitáltak, a 4 évvel korábban győztes németek a csoportkört se élték túl, ugyanúgy ahogy az angolok például. Hogy mi volt a baj? Mindenki kettőt tippelhet, de elárulom:  természetesen egyik csapatnak se volt irányítója.

A dolog pedig természetesen vírusként terjedt, a csatárok mögött játszó irányítók lettek a siker zálogai. Azonban nem volt még elég a sikerhez, ha az ember bepasszírozott egy világklasszis 10-est a csatárok mögé, adódott a probléma, hogy mit kezdünk az ellenfél irányítójával? A kérdés megválaszolásával pedig újabb mérföldkőhöz jutunk. A középpályákon az irányító mellett megjelent rögtön az irányító természetes ellensége, a  középpályás tank, akinek semmi más feladata nem volt, mint hogy az ellenfél irányítóját kivegye a játékból. A két játékos szerepét könnyű tehát körülhatárolni: az irányító a csatárok mögött csücsül a „vonalak között”, ahol többnyire nehéz őt levédekezni, és onnan tömi a támadókat labdákkal, minden akció rajta folyik keresztül, művészlélek,  természetesen jól bánik a labdával kevés helyen is, cselez, előkészít, és ha kell, befejez. Az ő természetes ellenfele, a takarító, pedig ennek pont ellenkezője: nem túl intelligens, labdával se bánik sehogy, viszont kíméletlenül tudja szívni az ellenfél vérét 90 percen át. Erre a legdurvább példa talán a Ballack mögött takarító Gerald Asamoah a német válogatottban. Gondolkodtatok már hogy a francba lett ő válogatott? Na, hát így. Elkezdték hát villámgyorsan mindenhol ez alapján a modell alapján (irányító-takarító) összerakni a középpályákat: így festett ez a kluboknál többek között Madridban (Seedorf-Karembeu), a Juventusban (Zidane-Davids), Manchesterben (Scholes-Keane), és így tovább. (Ennél  persze árnyaltabb a kép, de ez majd később egy új bejegyzés tárgya lészen).

Csak a miheztartás végett, a képen az irányító.

Ez persze leírva szépnek tűnik, de természetesen mint minden elképzelés, ez sem teljesen tökéletes. Az irányítók napjai meg voltak számlálva, ugyanis az a csapat, amelyik alkalmazta őket mint egyetlen kreatív forrást, teljes mértékben az ő formájuktól függött. Egy játékostól pedig nehezen lehet elvárni, hogy a szezon mindegyik meccsén kifogástalan formát produkáljon, ne sérüljön le/ne tiltsák el, és minden alkalommal 2 gólpassz+góllal zárjon. Ezt egy-egy tornán még el lehet képzelni, de egy teljes szezonon keresztül aligha. Ezen felül szegény irányítók kaptak még egy nagyon komoly koporsószöget, ami végleg kinyírta a klasszikus 10-eseket: az uralkodó formációk porondján megjelent a 4-2-3-1.
Hogy ennek mi volt a kiváltó oka, az természetesen újabb külön bejegyzést érdemel majd valamikor később, az egyik természetesen az volt, hogy a védelem előtt stabilan csücsülő két takarító középpályás minden levegőt elszívjon az irányító elől, és egy zsebkendőnyi helyet se hagyjon senkinek a védelem előtti területen, ott, ahol az irányítók garázdálkodtak korábban. Az elgondolás az volt, hogy azt a különösen veszélyes zónát tisztán tartsák, viszont ehhez egy ember nem elég, egy embert bármikor el lehet rángatni az útból, úgyhogy a már meglévő takarító mellé mindenképp kelleni fog még egy. Innentől kezdve pedig nem sok fű nőtt a klasszikus 10-eseknek Európában.

A futballvilág pedig úgy válaszolt erre, hogy szépen elkezdte a kreatív embereket a pálya közepe helyett a pálya szélén szerepeltetni. Hirtelen elöntötték az elit csapatok támadósorait a világklasszis szélsők (Ronaldinho, Ribéry, Robben, Ronaldo, Messi is a szélen kezdte), akiket addigra már a futballvilág halottnak hitt. A pálya közepét pedig innentől kezdve (szinte) kizárólag verőemberek özönlötték el, ez még az a korszak volt, ahol a 2006-os BL döntőt Xavi és Iniesta a padról nézte, a kezdőben pedig Edmilson és van Bommel szerepelt a Barcában.

Egyetlen csapat volt, amelyik szembe ment az uralkodó változásokkal, gyakorlatilag miattuk írom az egész bejegyzést. A bevett szokás tehát az  lett, hogy telerakták a csapatokat szélsőkkel és verőemberekkel, Ancelotti Milanja azonban megfordította az egynletet.
Ancelotti úgy gondolta, hogy ha egy irányító nyakába nem lehet egy egész csapat játékának a terhét és felelősségét rakni, akkor nincs semmi baj, majd belerakunk még több irányítót. Ebben a Milanban gyakran nem is egy, nem is kettő, hanem mindjárt három, sőt akár négy (!!!) klasszikus 10-es is rohangált a pályán. A dolog pedig érthető, egy játékosnak könnyen lehet szar napja, de NÉGYNEK egyszerre már nehezebben.
Ennyi nehézfegyverrel pedig nehezen tudtak megbirkózni az ellenfelek, a Milan 2003-2007 között három BL döntőt is játszott. Ancelotti egyébként nem fukarkodott a minőséggel, és ha már a minőségnél tartunk, illene megjegyeznem, hogy a többi poszton is hemzsegtek a világklasszisok az előző másfél évtizedben, többek között olyanok mint Cafú, Nesta, Stam, Crespo, Shevchenko, Dida, Leonardo, Rivaldo, Ronaldo (a brazil), Ronaldinho… a lista pedig kilométeres.

És akkor a képek.

Először a 2003-as csapat.

A felállás egy stabil 4-3-1-2 formáció. A Shevchenko-Inzaghi páros köszöni szépen jól van, ez a csatárpáros egyébként nem a tipikus „előkészítő-befejező” modell alapján lett  összerakva ahogy azt korábban is leírtam, igazából mindketten a befejező csatár szerepét játszották el, annyian irányítottak a Milanban, hogy egyszerűen nem volt szükség arra, hogy a csatárok osztozzanak az előkészítés feladatán.
Rögtön utánuk félelmetes gépezet vonult fel, a középpályán egyszerre kapott helyet Rui Costa, Seedorf, valamint Pirlo, akinek személyében a Milan (mondhatni) feltalálta a saját térfeléről irányító játékost, amire addig nem volt példa. Gattuso pedig fénykorában képes volt egyszerre két ember védőmunkájának megfelelő energiát produkálni, többek között ez tette lehetővé ennyi varázsló beépítését a csapatba.

A képen a 2004-es Milan

Az ember azt hinné, hogy a 2003-as BL siker után a Milan rácsücsült a babérjaira, de nem, Ancelotti nyáron beújított még egy irányítót, érkezett Kaká, a formáció pedig kicsit változott, nyilván azért, hogy ő is beférjen.
A következő szezonban gyakran egyszerre négy irányító is pályán volt, ami ellen gyakorlatilag lehetetlen volt védekezni. Shevchenko egy szem csatárként ontotta a gólokat, Gattuso megállíthatatlan energiabombaként végezte a piszkos munkát, a meglehetősen szűk, 4-3-2-1-es formációban pedig a baloldali széljátékot Seedorf, a jobboldalit pedig Cafú biztosította. A Milan ezzel toronymagasan nyerte az azévi Serie A-t, több mint 10 pont előnnyel kocogtak be a célba. Azonban mint korábban írtam, egyetlen játékrendszer sem tökéletes, ez a nagyon felpumpált Milan is elszenvedett két komoly vereséget, ami rá is nyomta a csapat játékára a bélyeget, és rávette Ancelottit, hogy tovább változtasson a játékon. A két vereség pedig természetesen a Depor elleni 4-1-re nyert odavágó utáni 4-0-ás összeomlás a Riazorban a visszavágón, valamint a 2005-ös BL döntő (amit már ugye korábban kiveséztem).
Ancelotti látta, hogy ha az ellenfél komolyabb középpályás nyomással megy neki a Milannak, akkor már nem állnak meg a srácok a lábukon. Több energiára és védőmunkára volt szükség, elvégre Seedrof és Gattuso már öregedett kissé. Ez az öregedés  természetesen nem úgy értendő, mint amikor egy labdarúgó 33-34 évesen a visszavonuláson gondolkodik, pusztán annyiról volt szó, hogy Gattuso például már nem tudta egyszerre két ember védőmunkáját ellátni egyedül, ami az egész játékuk kulcsa volt odáig, Seedorf pedig már nem tudott besegíteni a széljáték biztosításába.

Az utolsó állomás, a 2007-es Milan

2006-ban érkezett Ambrosini, természetesen vízhordónak, hogy Gattuso kapjon némi segítséget a takarításban. Seedorf már ugyanígy nem tudott besegíteni a baloldali széljáték biztosításában, ezért ezt két szélsőhátvéd „jómunkásemberre”, Jankulovskira és Oddora bízták. Az így újra egyensúlyba kerülő Milan pedig 2007-ben ismét BL-t nyert.

-kriss-