Újabb őskövületet ások elő, mielőtt megint nekilátnék egy videót összevágni. Maga a 2009-es konföderációs torna, amin ez a meccs zajlott, nem sok említést érdemel, de ez az egy meccs rendkívül fontos, ugyanis nagyon komoly befolyással volt a spanyol válogatott későbbi játékára (aminek mégiscsak egy vébécímet köszönhetnek).

Pont ezért ég a pofám megint a később látható képek minősége miatt, mondhatni szokás szerint. A meccset kérésre bányásztam elő, semmilyen úton-módon nem lehet rendes minőségben lekalózkodni sehonnan, a youtube-ra azonban csodával határos módon felkerült, anélkül hogy FIFA kopirájt miatt törölték volna, ami szerintem legalább akkora csoda mint amikor Krisztus urunk vízen járt.
Rátérve erre a kívánságra, ami miatt ezt a meccset elővettem:

Egy kedves ismerősöm, Marci kérdése a következő volt: „Bob Bradley azt mondta a meccs előtt, hogy tudja mi a spanyolok ellenszere (akik ugye akkor voltak a topon!), és tényleg meg is verte őket. Kíváncsi vagyok, hogy csak mázlija volt, vagy tényleg (elsőként) kitalálta a nyerő taktikát?”

A választ tehát erre keressük.

A meccs egy 2009-es Konföd kupa elődöntője, azonban a történetet muszáj a 2008-as EB-vel kezdeni, amit megnyert a spanyol válogatott, még Luis Aragones kapitánykodása alatt. Azt a tornát egy (durván) 4-4-2 alakzattal kezdték, elöl a Torres-Villa duóval, a középpályán pedig Iniesta játszott amolyan félig baloldali, félig belső középpályást, Xavival súlyosbítva, mögöttük pedig Marcos Senna takarított. Ez adott némi szabadságot Xavinak és Iniestának arra, hogy szabadon szervezhessék a játékot, de elöl a Torres-Villa duó nem funkcionált valami tökéletesen, és kényszerűségből el is kellett vetniük ezt a kétcsatáros ötletet.

A képen a spanyol válogatott EB-győztes csapata

A 2008-as EB kieséses szakaszában jött elő ez a probléma látványosabban: a spanyolok a 8 között az Istennek se tudtak gólt lőni az olaszoknak (tizenegyespárbaj után jutottak tovább), az elődöntőben pedig egy kiválóan játszó orosz válogatottat kaptak a nyakukba, és egyik alkalommal se ment a Torres-Villa párossal a játék, ugyanis a két támadó hiába világklasszis külön-külön, egyszerre nem férnek meg egymás mellett. Az oroszok ellen is a félidőben 0-0-ás állással mentek a csapatok pihenni, azonban David Villa sérülés miatt már nem tért vissza a második félidőre. Keseregtek érte gondolom a spanyol drukkerek milliói, de gyakorlatilag ez volt a legjobb dolog ami a spanyolokkal történhetett, hiába hangzik furán. David Villa helyett Fabregas érkezett a pályára, akivel egy extra embert kapott a belső középpálya, ezzel ledominálták az orosz középpályát, és sima, 3-0-ás győzelemmel kocogtak be a döntőbe. Egyszerűen nem volt szükség a spanyoloknak 2 csatárra.

A másik nagy fejtörést (természetesen) a belső középpálya adta, a futball ugyanis ekkorra már jócskán abban a fázisban járt, ahol a tankok uralták a középpályákat Európa-szerte, az Edmilsonok, Bellettik, van Bommelek, Makelelék, Vieirák, és hasonlók aranykora volt ez. A szomorú helyzet pedig az, hogy a spanyoloknak egy darab középpályás ütközőjük nem volt, és még ma se nagyon van nekik. A 2008-as EB-n Senna takarított Xavi és Iniesta mögött, de még őt is úgy kellett honosítaniuk Brazíliából, mivel brazil születésű a srác. Persze Aragones megtehette volna, hogy telepakolja csupa kreátorral és passzgéppel a középpályát, abból ugyanis kiváló minőséget produkál Spanyolország, de gondolom nem akart abba a hibába esni, mint a Barcelona az abban az évben lejátszott BL-szezonban: ott a BL elődöntőjében a Barca – Man Utd párharcban a katalán középpályát a Xavi-Deco-Iniesta trió alkotta, mindhármuk vagy kreátor, vagy passzgép (vagy kicsit mindkettő), verőember nélkül. Fájdalmasan exitált a Barcelona, a kreátorokkal telepakolt középpályát bedarálta a Manchester nem annyira technikás, de jóval fizikálisabb triója (Carrick-Scholes-Hargreaves).

Na de mostmár tényleg rátérek a meccsre.

A 2009-es konföd kupára már del Bosquéval utaztak a spanyolok, akinek már egy jóval nagyobb falatra, a 2010-es vébére kellett összeraknia ezt a gépezetet. Általában a konföd kupán szokás kipróbálni a főhaditervet, azt az alapjátékot amivel a csapat majd nekivág a vébének, és del Bosquéék játéka, hát… legyen elég annyi, hogy gyökeresen át lett formálva egy évvel későbbre.
Del Bosque is meg kellett hogy birkózzon Aragones problémáival: David Villa azóta természetesen felépült, és megint előkerült a Torres-Villa kérdés. A két támadó kb. azonos típus, mindketten szeretnek a védelem mögé bepasszolt labdákra rástartolni a középhátvédek vak oldalán. Ketten látják el ugyanazt a feladatot, márpedig abból sosem szoktak jó dolgok kisülni, ha két azonos típusú játékos játszik egyszerre, pláne támadóposzton. Mindketten klasszisok, ha az egyik kimarad akkor azonnal támad a közvélemény és elveszik egy zseniális tehetség, ha mindketten játszanak, akkor könnyen lenullázhatják egymást. Del Bosque itt még mindkettejük szerepeltetése mellett döntött.
A középpályán is megmaradt a takarító kérdése: Marcos Senna nem kapott meghívót a tornára, del Bosque tehát kreátorokkal és passzgépekkel rakta tele a középpályát.

És akkor a meccs.

A képen a felállás

Az USA egy ortodox 4-4-2 formációval ment neki a csatának. Sok érdekességet nem lehetett látni benne, két darab négyfős fal, elöl egy sokkal kevésbé tehetségesebb, de a spanyolokénál jóval ideálisabb csatárduóval, az Altidore-Davies páros a „nagyember-kisember” prototípusa, ahogy azt egy korábbi bejegyzésben leírtam (tessék bepótolni). Altiodre a nagydarab feka torony, a Premier League-ben hemzsegnek az ilyenek az alsó táblás csaptoknál, Davies pedig az alacsony, gyorsabb és technikásabb kölök.
A spanyoloké ennél némileg érdekesebb volt: del Bosque elég fura összeállítást küldött fel, a formációt itt talán nem is érdemes meghatározni pontosan, inkább a játékosok szerepét sorolnám fel.
A négyfős hátvédsor alap, sokat nem érdemes hozzáfűzni. Előttük stabilan csücsül Xabi Alonso, aki ugyebár nem takarító, hanem passzgép, az ő feladata volt, hogy a védelem elől indítsa az akciókat, és labdavesztés után némi fedezéket nyújtson a védelem előtt. Előtte a Xavi-Fabregas duó tevékenykedett, és itt jegyezném meg hogy Iniesta nagyon hiányzott a csapatból. Hogy eltiltott volt-e, vagy sérült, azt nem tudom, de biztos, hogy az alapterv része volt ő is. Rierának kellett helyettesítenie őt, aki stabil baloldali középpályást játszott, mindenféle extra nélkül, akár csak a Liverpoolban, ő ezt tudja egyedül.
Elöl a Torres-Villa duó szerencsétlenkedett, és igazi jobboldali középpályás hiányában (hol volt még akkor Pedro, vagy Navas…) a spanyol támadók a Manchester United módszerét használták fel: a United 3 támadója (Tevez, Rooney, Ronaldo) a középcsatár posztját cserélgette egymás között, a spanyolok három támadója (Fabregas, Villa, Torres) pedig a jobbszélsőét.
Ez a spanyol csapat tipikus példája volt annak, amikor egy válogatott kényszerhelyzetben van, és kényszermegoldásokat kell alkalmaznia a kapitánynak: nincs igazi középpályás takarító, nincs igazi jobbszélső, Iniesta hiányzik, ráadásul ott van a Torres-Villa dilemma is.
Ez a spanyol válogatott akkor egy elég göröngyös átmeneti szakaszban volt, ahol del Bosque próbálgatta, hogy hogyan lehet betömni a réseket, és valahogy egyszerre betuszkolni ugyanabba a kezdőbe Villát és Torrest.

A meccs elején az USA nem túl intenzíven, de letámadott a spanyol térfélen, 5-6, néha akár 7 emberük is átszivárgott a spanyol labdakihozatalt akadályozni, ilyenkor vagy Casillas, vagy valamelyik középhátvéd kénytelen volt felívelni a labdát. Szép dolog hogy ezt bevállalták az amerikaiak, azonban akadt belőle problémájuk néhányszor, ugyanis ha a támadók előre is mentek letámadni, a védőfaluk akkor sem mert feljebb lépni, úgyhogy ha a spanyolok ki tudták passzolni az amerikaiak letámadását, akkor a spanyol támadók óriási légüres térben találták magukat, amiből akadt is pár helyzetük.
Általában is kicsit nagy volt a távolság az USA két darab négyfős fala között, és a falak közötti résbe bemozgó spanyolokat sem nagyon vették fel. Xavi és Fabregas járt élen ebben, Xavi elég meglepő módon jó nagy szabadságot kapott del Bosquétól, szabadon mászkálhatott előre besegíteni a csatárduónak, labdabirtoklásnál sokszor tette ezt meg, annak ellenére hogy elsősorban ő passzgép, és a következő szezonban már Guardiola a Barcánál gyakorlatilag odaszögezte a pálya közepére, és onnantól csak a labda elosztása volt a feladata.
A baloldalon Riera botladozott, sokat nem tudott hozzátenni a játékhoz, del Bosque valószínű kényszerből vitte magával a tornára, és ugyanígy kényszerből játszatta őt ezen a meccsen, Riera alig néhányszoros válogatott csak, és akkor is barátságos meccseken és kvalifikációkon lépett pályára, komoly tornán egy percet nem játszott, egyszerűen ő nem az a színvonal.
A jobboldalt stabil jobbszélső hiányában Ramos előtt óriási szabad folyosók nyíltak, mivel bár Fabregas és Torres ugyan meg lett bízva a jobbszél bejátszásával, elsősorban középen tették a dolguk, Ramos pedig viharzott előre kötelességtudóan.

A spanyoloknál a takarító hiánya volt a legégetőbb, Xabi Alonso bár stabilan csücsült a védelem előtt, de a takarítás feladatát természetesen egyedül nem tudta megoldani. Mellé mindenképp kell még egy ember, ahogy korábban már leírtam, a Liverpoolban Mascherano/Lucas biztosított mellette, a Real Madridban Khedira, a 2010-ben és 2012-ben győztes válogatottban pedig Busquets, itt azonban segítség nélkül maradt.
Gyakorlatilag ennek köszönhette az USA az első gólját, egy amerikai térfélen elpasszolt labda után Alonso maradt egyedül Piquével és Puyollal, és képtelen volt eldönteni hogy passzsávot zárjon-e, vagy inkább támadjon rá az érkező labdás emberre, amíg ezen tűnődött, addig a labdával érkező Dempsey egy faék egyszerűségű labdát tett Altidore lábához, aki puszta testi erejével megakadályozta Puyolt a felszabadításban, és megeresztett egy annyira nem is jól helyezett lövést a kapu felé, igaz tisztán és nem takarásból. A lövést mellesleg Casillasnak illett volna fogni, ehelyett sikerült a hálóba ütnie.

Ha a védelem fedezékének hiánya nem lett volna elég probléma, bónusznak ott volt elöl a spanyol csatárduó. Torres és Villa számtalan helyezkedési hibát adott elő együtt, gyakorlatilag az összeset elkövették amit csak el lehet. Rengetegszer taposták egymás lábát, kétszer egymásba is ütköztek. Sokszor fordult elő, hogy egyikük a labda felé mozogva rést csinált a védőfalban, de a másikuk nem indult be a résbe. Az ilyen váltásokat szinte sose találták el, vagy ha igen, akkor is tetű lassan és akadozva, többször fordult elő hogy Xavi tisztán kapott labdát az USA térfelén, átvette, és már fordult is Torresék felé, akik egyszerre akartak bestartolni a védelem mögé ugyanarra a helyre, Xavi pedig kénytelen volt más célpontot választani. Máskor meg ugyan megcsinálták a váltást, de olyan lassan, hogy Xavi már nem tehette eléjük a labdát, mert addigra már rázártak ketten is.
Mindezek ellenére azt kell hogy mondjam, hogy a spanyolok nem voltak elveszettek, sőt, azt hiszem túlzás nélkül lehetne mondani hogy a sok szerkezeti hiányosságuk ellenére is lefocizták az USA-t (egészen a második gólig). 60-40% lett a labdabirtoklás a javukra, és 50 perc játék után 14 kapuralövésnél és 10 szögletnél tartottak. Valamit sejtet a spanyolok képességeiről, ha ennyi hiányossággal a nyakukban is képesek 14 helyzetet összehozni, amiből legalább 3-at 4-et illett volna góllal befejezni. Ezeket hol Torres Torresezte el, hol a végig zseniális Howard szedegette ki.
A spanyolok legjobb helyzetei akkor jöttek, ha ki tudták passzolni az amerikai letámadást, vagy ha Xavi bemozgott a falak közötti résbe és senki nem vette őt fel, illetve akkor, ha a nem létező jobbszélső posztjára a Torres/Villa duó valamelyike húzódott ki. Ilyenkor ugyanis megszűnt közöttük a kapcsolat, és elég messze kerültek ahhoz, hogy ne zavarják egymást az ugyanoda helyezkedéssel.

A letöltött meccs képe sajnos elég okádék, ezért nincs a gólról képsor, semmi nem látszik szinte, de azért 1-2 dolgot bevágok a játék általános képéről.

Az USA letámadása az első félidőben, ami nem elég intenzív. Jelen esetben 6 játékos dekkol a spanyol térfélen, a védelmük pedig nem lép fel hogy csökkentse a rést a csapatrészek között, ami elég nagy hiba, csak nem látszik a kameraállásból.

Az USA a visszarendeződött 4-4-2 alakzattal védekezik (kék vonalak), a spanyolok pedig a labdakihozatalt már megoldották. Xabi Alonso csücsül a védelem előtt (piros iksz), és nézelődik a labdával. Az USA védőfalai elég messze vannak egymástól, Xabi Alonsót senki sem helyezi nyomás alá, a vonalak közé pedig bemozgott Xavi (zöld iksz) és üresen várhatja az érkező labdát.

A Torres-Villa probléma. Xavi (kék iksz) áll a labdával, elöl pedig szerencsétlenkedés van. Az USA védőfalában ott tátong egy méretes lyuk (zöld vonalak), azonban sem Torres, sem Villa (piros ikszek) nem indul be a résbe. David Villa a labda felé akar indulni (gondolom abban bízva hogy Torres majd bestartol), Torres pedig egyhelyben áll, és ha jól látom, akkor az egész eseménysornak háttal.

Az USA letámadásának hiányosságai. Ismét hatan (sárga ikszek) lófrálnak a spanyol térfélen, de messze nem elég intenzív a letámadás, Xabi Alonso (zöld iksz) kényelmesen passzolhat előre mivel senki nem helyezi nyomás alá. Az USA védelme pedig olyan tetű messze van, hogy a képre sem férnek rá, és emiatt keletkezik egy óriási szakadék a védelem és a támadók között (zöld vonalak), amiben az oda betévedt spanyolok gyakorlatilag azt csinálnak amit akarnak (piros ikszek).

Buli a jobbszélen. Ezen a képen látszik, ahogy ezúttal Torres húzódik ki a jobboldalra bejátszani a pályának azt a szélét, és széthúzni a védelmet (piros iksz). A félpálya környékén Fabregas hozza a labdát (kék iksz). Xavi ebben az akcióban előrekalandozott megint, és lép hátra a labda felé (sárga nyíl), David Villa pedig végre megszabadult Torres jelenlététől és már startol is be a védelem mögé (zöld nyíl), akik láthatóan elég nagy szarba kerülnek Fabregas passza után. Ennek is óriási helyzet a vége, de Howard a kapuban bravúrral kisegít.

Torres és Villa reloaded.
A pálya közepén Xavi tenné a labdát (kék iksz), elöl pedig a Torres-Villa duó (piros ikszek) bénázik. Az egyiküknek hátra kéne lépnie a labda felé, a másikuknak pedig be kéne startolnia a védelem mögé. Ezzel meg tudnák bontani az amerikai védőfalat, Xavi pedig választhatna 2 újabb lehetőség közül. Ha a labda felé mozgó játékost választja, akkor továbbra is folyamatos marad a labdabirtoklás, a fogadó pedig szembe fordulhat akár a kapuval is. Ha pedig a bestartoló játékost választja, akkor (feltéve ha menet közben megveri az emberét) ajtó ablak helyzet a vége. Ehelyett Torres és Villa megint ugyanoda helyezkedik és egymás lábát tapossák. Xavi balra fordul és más lehetőség után néz.

Nos ezek után igazából én nem jelenteném ki, hogy az USA itt elsőként rájött a titok nyitjára. Egy eléggé felforgatott, kísérleti stádiumban lévő spanyol válogatottat vertek el, aminek a játékát del Bosque gyakorlatilag azonnal lecserélte, és egy teljesen más alapjátékkal érkezett Dél-Afrikába (aminek az alapja természetesen a Guardiola-féle Barca). A második gólnál óriásiakat hibázó 3 játékost (Capdevilla, Cazorla, Riera) pedig magával se vitte.
Az USA emellett olyan nagy performanszt nem adott elő, sőt, egész nagy hibákat is vétettek benne. Asszem 4 vagy 5 kapuralövéssel zárták a meccset, a spanyolok pedig 29 (!!!!!!) löketet eresztettek meg, 17 szöglettel súlyosbítva. Mindezt a szerkezeti hiányosságok ellenére.
Ezt tulajdonképpen az USA bemákolta.

-kriss-