Az érinthetetlenek kasztja – Wenger és a 2004-es Arsenal

Mondhatni “közkívánatra” (nagyjából két olvasót foglal magába ez a könyörtelen tömeg) érkezik a Ferguson story újabb spinoffjaként az Arsenal 03/04-es, veretlenül megvívott bajnoki menetelése, illetve annak a zseniális csapatnak a felboncolása, amit Wenger abban a szezonban összerakott.

A történetet tulajdonképpen két szezonnal korábban kell kezdeni. Már a 2002-es bajnoki címet bezsebelő alakulat előrevetítette a két évvel későbbi csapat erejét: Wenger Arsenalja úgy futott be májusban a célba, hogy végig veretlen maradt idegenben – ilyenre már több mint egy évszázad óta nem volt példa.
A dolog nem elhanyagolható részben annak is volt köszönhető, hogy az (akkor még) hazai stadionjuk, a Highbury mérete az egész Premier League-ben a legkisebb volt a maga 100 x 65 méterével. Az aktív játéktér így alig érte el az előírt minimumot, a labdarúgás szabályai szerint a gólvonal minimális hossza 64 méter kell hogy legyen, míg a taccsvonalé minimum 100 – odahaza tehát nem sok terület állt rendelkezésre a kibontakozáshoz. Wenger azonban alapvetően kombinatív játékot álmodott meg az Arsenalnak az új évezredben, a játékuk pedig furcsamód pont hogy nem a hazai, hanem az idegenbeli környezetet szerette jobban, az ellenfelek tágasabb stadionjaiban több hely jutott a varázsláshoz. Nem véletlen volt kulcsfontosságú később a Highbury lecserélése, a pénzügyi okok mellett szerintem ez az érv is legalább ugyanakkora súllyal esett latba az Emirates megvalósításánál.

A 2002-es szezonban bajnok Arsenal még elsősorban az egycsatáros felállással erősen szenvedő Manchesternek köszönhette a trófeát, a következő idény előtt pedig olyan kijelentések hangzottak el Wenger fogainak kerítése mögül, miszerint “senki sem fog előttünk végezni”, valamint “őszintén szólva nem lennék meglepve, ha veretlenül mennénk végig a szezonon”. Mert ha nem sokkal korábban a Milan is képes volt rá, miért pont az Arsenal ne lenne.
Nos, ez a kinyilatkoztatás leverte a biztosítékot a liga összes szereplőjénél, lett légyen az akár edző, játékos, vagy szertárossegéd. Vélhetően a franciás arroganciát látták Wenger szájából előmászni, azonban amikor kora szeptemberben 4-1-re tarolták el a sokszoros angol válogatottakkal felálló Leeds Unitedet (David Batty, Nigel Martyn, Alan Smith, egy fiatal James Milner, Jonathan Woodgate, Lee Bowyer, Robbie Fowler, grátiszként még a soraikban Vidukával és a Liverpoollal később BL-győztes Harry Kewellel), akkor kicsit elcsöndesedett a publikum. Csak hogy érzékeltessem a jóslat súlyát: utoljára veretlen bajnoki versenyfutást a Preston North End tudott produkálni, az 1888/89-es szezonban, magyarul az utolsó olyan embereket is 40 éve eltemették, akik erre emlékezhettek. A kijelentés lehet hogy túl nagy súllyal nyomta a játékosok vállát, a nagy terveknek pedig az Evertonhoz látogatva egy 16 éves Wayne Rooney vetett véget ezzel a góllal.

Wengeren nevetett a fél világ, az egész angol ligával az élen, a bajnoki címet pedig valójában nem is a Manchester United nyerte meg, sokkal inkább az Arsenal szórakozta el, 12 pontos előnyt adtak le a bajnokság végén, mint az a gyanútlan strandoló, aki rábukkan a fűben egy telitalálatos lottószelvényre, aztán beviszi a ruhatárba, hátha keresni fogja a gazdája.
Pedig Wenger nem tévedett sokat, végülis a labdarúgás nagy rulettkereke feldobta a nyertes számot, csak mindezt egy szezonnal később.

A 2002-es és a 2004-es bajnokcsapatokat összehasonlítva a gyanútlan szemlélő alig találna különbséget. Minden maradt a régi jól megszokott keretek között, a csapat 4-4-1-1 formációja semmit nem változott, középen két takarító középpályással (Gilberto és Vieira), előttük az Eric Cantona személyében feltalált visszavont center posztján Dennis Bergkamppal, az egyik szélen egy jól kombináló, gólerős baloldali középpályással (Pires), túloldalt pedig egy fizikális, keményen melózó, rengeteg futómennyiséget produkáló jobboldali középpályással (Ljungberg). Tulajdonképpen ez a csapat is a 98-as mintára lett újból összerakva: a kreatív gólgép Ian Wright helyett Thierry Henry játszotta ezt a szerepet, a visszavont centert mindkét esetben Bergkampnak hívták, akár csak a középpályán takarító Vieirát, akinek a defenzív párja előbb Emmanuel Petit, később pedig Gilberto volt. A szélső középpályások is az elődjeik mintájára lettek beillesztve, Overmars modern megfelelője volt Robert Pires, a kemény melós Ray Parlour követője pedig Freddie Ljungberg.
Egyvalami lett csak igazán kicserélve, az viszont gyökeresen, és ami tulajdonképpen a bejegyzés lényegét alkotja: a védelem.

A különbség a 98-ban és a 2004-ben bajnoki címet nyert csapat között aligha lehetett volna ennél élesebb. A kilencvenes évek Arsenaljának védelmét még George Graham képezte ki az évtized elején, Wengernek pedig őket kellett átvennie. A Lee Dixon – Martin Keown – Tony Adams – Nigel Winterburn hátvédnégyes elsősorban a mészárlásra lett tervezve, nem voltak sportszerűtlenül durvák ugyan, de a liga legkeményebb védelmét alkották ők négyen. Velük zsinórban hozta kapott gól nélkül annak idején az Ágyúsok alakulata a bajnoki meccseket, amihez nem feltétlen párosult látványos támadójáték. Az Arsenal meccseit akkoriban binárisnak csúfolták, ugyanis az eredmények (0-0, 1-0) két folyton ismétlődő számjegyen kívül nem tartalmaztak mást (izgalmat meg pláne nem). Az 1-0-ás végeredmények olyan sűrűn fordultak elő, hogy a szurkolók is megénekelték (One-nil to the Arsenal).
Ők adták a válogatott magját is, mindannyian kemény szerelők, illetve feketeöves emberfogók voltak, valamint egy nagyon fontos dolgot is tudtak: senki sem állította náluk többször lesre az ellenfél támadóit, magyarul mesterei voltak a lescsapda alkalmazásának, ami a szigeten elég progresszívnek számított akkoriban, tekintve, hogy rajtuk kívül senki nem alkalmazta ezt az eszközt, az akkori vélekedés “beszari módszer”nek tartotra a párharcok ilyesféle elkerülését.

Ennek a védelemnek az Érinthetetlen csapat hátsó alakzata homlokegyenest az ellenkezője volt.
Wenger ugyanis mindenki másnál hamarabb felismert valami nagyon fontos dolgot a liga által széles körben használt 4-4-2 felállásban.

Mégpedig azt, hogy ha egy 4-4-2 formáció egy másik 4-4-2 ellen játszik (márpedig a legtöbbször erre volt példa), akkor a legtöbb hely a jobb- és balhátvéd előtt fog adódni. Következésképpen nekik lesz mind a 20 mezőnyjátékos közül a legtöbb helyük és idejük döntést hozni, illetve labdát kezelni, valamint azt továbbítani.
Wenger pedig ebben látta a nagy tervet: a jobb- és balhátvédből támadófegyvert kell csinálni. Érdemes lesz tehát ezekre a posztokra olyan játékosokat hozni, akik már elsősorban a labdával bánnak jól, és csak másodsorban értenek a védekezéshez.
Wenger pedig véleményem szerint azt is jó előre sejtette, hogy a nagyon is közeli jövőben, amikor felértékelődik a labdabirtoklás fontossága, jobban lehet majd érvényesülni a pályán, ha a két középhátvéd is felmutat némi képességet a labdakezelés terén, azaz ki tudják venni a részüket ők is a labdajáratásból, megelőzve ezzel a labda állandó levegőbe emelését szorult helyzetekben. Jóformán a teljes mezőny összes csapatánál mindkét középhátvéd csak az ellenfél centereinek a kikapcsolásához értett, a labda megjátszásával nem sokat fáradoztak, ha hozzájuk került, vágták is előre a darálóba. Wenger ezzel készült szembemenni.

A 2004-es bajnokcsapat komplett hátvédsora (Campbellt leszámítva) egyáltalán nem hátvédként kezdte a karrierjét. Ashley Cole talán a legjobb példa, aki nagyon tehetséges szélsőnek ígérkezett az Arsenal ifiakadémiáján, mielőtt Wenger balhátvédet faragott belőle úgy nagyjából húsz éves korára. Nem feltétlen volt tökéletes a srác helyezkedése, ami kritikus egy védőjátékosnál, de a gyorsulása, a sebessége, a labdakezelése és a beadásai lenyűgözték Wengert, mindezt abban a korban, amikor a védőknek kizárólag szerelésekért, tisztázásokért és megnyert fejpárbajokért járt elismerés, Ashley Cole pedig hosszú éveken át a világ egyik legjobb balhtávédjeként folytatta a futballt.
A jobbhátvéd, Lauren sem a védelemben látta meg a napvilágot, a Mallorcából 2000-ben érkezett Londonba mint jobbszélső, Wenger pedig már az első találkozásánál meggyőzte, hogy menni fog neki a játék a védelem jobboldalán is.
Gondolom ezek után nem meglepő a tény, hogy Kolo Touré sem a védelem közepén játszott az Arsenal előtt. Touré ifiként egy amolyan “mindenes” belső középpályásnak indult, tele energiával, mielőtt Wenger benne is meglátta volna a soron következő konvertált hátvédet. Elsőre őt is a védelem szélén képzelte el Arséne, aki sosem volt rest kísérletezni, jóval több kockázatot vállalva a hirtelen jött ötleteivel, mint mondjuk Alex Ferguson. Tourét egy PSV elleni hazai BL csoportmeccsen dobta mélyvízbe a védelem szélén, amihez nem kevés bátorság (vagy inkább vakmerőség) kell, Tourét pedig még a félidő előtt ki is szórták egy piros lappal. Egy felkészülési időszakkal később azonban, a 03/04-es idény rajtjánál Touré már a védelem közepén díszelgett Sol Campbell párjaként.
Itt egyébként hozzá kell tegyem, hogy az idős mester nem az Arsenalban kezdte a középpályások/támadók hátvéddé konvertálását, valaha ő faragott a Monaco trénereként jobbszélsőből jobbhátvédet Lilian Thuramból, hogy aztán ezen a poszton játszva világ- és Európa-bajnok legyen.
Visszatérve az Arsenalhoz, a védelem tagjai tehát egyáltalán nem voltak valódi bekkek, és itt kénytelen vagyok sokkal nagyobb nyomatékkal megismételni a bejegyzés elejét: ennek ellenére lehozták a komplett szezont veretlenül.
Csendesedjünk itt el kicsit.
Remélem így már átérezzük, mekkora zsenialitás volt ez a védelem, és hogy Wenger mekkora látnok volt, azt leírni sem tudom.
A védelem tagjai egytől egyig a labdakezeléshez értettek jobban, a sebességük pedig köröket vert az összes többi csapat hátvédsorára. Tették mindezt egy teljes évvel azelőtt, hogy az igazán gyors támadók (akik kizárólag a nyers sebességükből élnek) első prototípusai megérkeztek volna a szigetre Ronaldo, vagy éppen Torres képében.
Wenger pedig már akkor felkészült ezekre, amikor még át sem lépték a La Manche-csatornát.

Adódik a kérdés, hogy vajon a sok konvertált védővel hogy nem borult fel a csapat egyensúlya?
Wengernek pedig erre is volt megoldása.
A védelem ugyebár csupa labdabűvölővből állt, egy meccset pedig nagyon nehéz 3 ponttal lehozni csupa elrontott szerelés, tisztázás, és hasonlók nélkül. A védők által el nem végzett védőmunkát tehát valahogy pótolni kellett, erre pedig ott volt a támadósor.
Labda nélkül Thierry Henry természetéből fakadóan a balszélre húzódott ki, az volt a kedvenc “startpozíciója”, jobblábasként a kapu megtámadásához ez volt a legkézenfekvőbb. Ebből kifolyólag szinte végig le tudta közni az ellenfél jobbhátvédjét, aki nem merte Henryt magára hagyni, vagy legalább kétszer is meggondolta, hogy csatlakozzon-e egy akcióhoz, vagy sem.
Bergkamp a visszavont center posztján a szerepéhez képest egészen elképesztő fizikai erővel rendelkezett, erre nincs bizoníték, de állítólag a csapat erőfelmérőin Henry és Jermaine Pennant mögött neki volt a legjobb a rövidtávú gyorsulása, emellett pedig az izomzata is megvolt az ellenfelek elnyomásához, magyarul a másik csapat egyik középpályását bőven rá lehetett bízni Bergkampra, aki alázatosan vette ki a részét a varázslás mellett a védekezésből is.
Ljungberg és Pires pedig szintén beállt szépen a sorba, és cipelték labda nélkül a zongorát, biztosítva ezzel azt, hogy az egyensúly mérlegének kényes nyelve középen maradjon.
Sok-sok évtizedes bölcsességet elevenített fel ezzel Wenger: az akciókat hátulról kell indítani, a védekezést pedig elölről.

Labdabirtoklásnál pedig gyilkos pontossággal működött a gépezet.
Henry egy szem csatárként a pálya balszéléről indult, hogy onnan támadja a kaput, vagy esetleg hogy Pires-szel kombinájon. Kettejük összjátéka zseniálisan működött, Pires maga is technkás játékos lévén ugyanúgy kivette ebből is a részét, ők ketten bármilyen szűk területről képesek voltak egyérintőzgetéssel kipasszolni a labdát. Pires emellett a gólvágásban is elképesztőt teljesített, öt egymást követő szezonban is jócskán 10 gól fölött végzett a házi góllövőlistán.
A védelemből pedig állandóan érkeztek Ashley Cole támogató felfutásai, az Arsenal balszéle pedig az egész világ legerősebbje volt, egészen a Ronaldo-Evra páros feltűnéséig.
A túloldalon is legalább ennyire izgalmas volt a buli, Bergkamp a vonalak között szabadon mozogva irányított, Ljungberg ugyan nem volt technikailag annyira képzett mint Pires, de a védelmek mögé senki sem tudott akkora erővel bestartolni mint ő, és egyenesen imádta Bergkamp védelem mögé bepasszolt labdáit, amit 10 esetből 9-szer ő ért el elsőnek.
Henry játéka emellett tulajdonképpen megmutatta Angliának, hogyan is kéne működnie egy (félig-meddig) egycsatáros formációnak. Amíg Manchesterben van Nistelrooy egydimenziós játéka jelentősen aláásta a csapata egyensúlyát, addig Henry komplett támadóként minden feladatba be tudott kapcsolódni, 30 gólos szezonok produkálása mellett ahhoz is volt képzettsége, hogy asszisztokat jegyezzen, akciókat indítson, védőket rángasson el az útból a helyezkedésével, valamint besegítsen a védekezésbe.

A dolog pedig annyira tökéletesen működött, hogy a veretlenség mellé társult egy újabb sosem látott rekord: az Ágyúsok a 03/04-es szezon minden meccsén legalább egyszer betaláltak az ellenfél kapujába, magyarul nem volt rúgott gól nélküli fordulójuk.
Túlzás nélkül merem állítani, hogy 2004-ben ez a csapat volt az egész világ legmodernebb alakulata, már ami a játékuk mögött meghúzódó ötleteket illeti.
Sok-sok évvel előzték meg a korukat, és szolgáltak később mintaként más csapatoknak is.
Hogy éreztessem, mennyire forradalmi volt az Arsenal modellje, évekkel később Ferguson is rájött, hogy kénytelen lesz ő is technikás kölkökkel megpakolni a védelmet. A 90-es évek végén a Neville-fivérek alkották a védelem szélét, a kétezres évek vége pedig már a Da Silva-ikreket hozta jobb- és balhátvédbe.
Guardiola Barcelonája évekkel később pontosan ugyanezeket az alapelveket tette magáévá, a védősorban elsősorban a technikai képzettséget favorizálta, a hiányzó védőmunkát pedig a támadósor presszingje pótolta. Igazi komplett támadó nem akadt a csapat háza táján, úgyhogy gondolom innentől nem számít meglepetésnek a tény, hogy pont ezért Henryt vitte el a Barcelona Londonból.

A sztori végén az igazán szomorú az, hogy Wenger sajnos nemhogy megismételni nem tudta ezeket a zseniális húzásokat később, hanem még csak a közelébe sem tudott kerülni. Az Arsenal a veretlen menetelés után egyszerűen lemaradt a következő vonatról, és talán még az utána következőről is. A kérés az életmű Fergusonéhoz hasonló bemutatása volt (naná, mit gondoltok mennyi szabadidőm van?), azonban erre sajnos nincs elég nyersanyag. Amíg Ferguson egymásra halmozta a jó ötletekkel való kísérletezést, addig Wenger mindössze ezt az egy mesterművet tudta tető alá hozni. Mondjuk ennek viszont mindenképp a világ valaha volt legjobb csapatainak top 10-es listáján a helye.

A vébével folytatjuk.

 

-kriss-

1 thought on “Az érinthetetlenek kasztja – Wenger és a 2004-es Arsenal

  1. Visszajelzés: Az érinthetetlenek kasztja – Wenger és a 2004-es Arsenal | Zongoracipelő

Vélemény, hozzászólás?