Feltámadtak az ötfős védelmek – de miért?

Nehéz elsiklani afölött, ha egy jó 25-30 évvel korábban uralkodó formáció újra divatba jön. Mindennek oka van, úgyhogy ezt megpróbálom kibontani gyorsan, mielőtt rám szárad az EB döntő is. A bejegyzés minőségét megőrzi a csomagolás alján jelzett időpontig.

Elsősorban Olaszországra fogok majd koncentrálni, elvégre náluk jött elő újra először ez a mókás fegyver. Mára azonban sikeresen beszivárgott a Bundesligába, a Premier ligába, és természetesen az idei EB-n is láttuk az Olaszokon kívül még Walestől is.
Az alapkérdés tehát a következő: mi az oka az ötfős védelmek, és az ezzel járó formációk (5-3-2, 3-5-2, 3-4-1-2, stb.) újra elterjedésének?
Hogy az elején kezdjem a találgatást: mindenekelőtt az olasz mentalitás. Pár mondattal leírnám, hogy ez mit is jelent: én még életemben nem láttam olasz csapatot egyetlen sportágban sem, amelyik megnyert egy meccset, amit nem volt kötelező. Az olaszok betegesen irtóznak attól, hogy akár csak egyetlen Joule-nyi energiával is többet fektessenek be egy mérkőzésbe a kelleténél. És hogy igazuk van-e, vagy sem, arról beszéljen a 4 vébé címük (és a legalább ugyanennyi csúnya leégésük is).
Az olasz nem a legszorgosabb nép a világon, a futball pedig minden kultúrában tükrözi az azt művelők gondolkodásmódját.
Mai modern korunk egyik legerősebb fegyvere a letámadás. Minden csapat, amelyik komoly tornán (BL, EB, VB) a döntő közelébe kerül, feltűnő precizitással és intenzitással képes letámadni az ellenfelet már a saját térfelén. Évek óta alakuló trend ez, már régóta nem elég egy csapatnak ha a saját játékát kiválóan játssza, manapság muszáj az ellenfél játékát is tönkretenni, amennyire csak lehet. Elkezdtek hát a csapatok egyre nagyobb hangsúlyt fektetni a letámadásra, ez hozott sikereket a Dortmundnak, a Bayernnek, a Barcelonának, az Atleticónak, de hogy angol példát mondjak, még a Tottenham is ennek köszönhette az idei meglepetés bronzérmet. Kloppot, Heynckest, Simeonét és Guardiolát pedig nem állok neki most bemutatni egyenként. Ebben egyébként semmi újdonság nincs, számtalan blog leírta már ugyanezeket előttem.
Azonban most jutott el odáig a futball fejlődése, hogy nem feltétlen az lesz a sikeresebb csapat amelyik mindenki másnél erősebben/precízebben támad le, hanem esetleg az, amelyik a legsikeresebben védekezik az ellenfelek letámadásai ellen.
Hoppáhoppá.
Márpedig a “bármi ellen való védekezés”ben az olaszok kilométereket vernek a világ többi részére.
Nos, ez lenne az első indok. Szerintem. A labdakihozatalt Európa-szerte nagyjából ugyanúgy oldják meg a csapatok: az oldalvonal felé kihúzódik a két középhátvéd, a bal-és jobbhátvéd náluk kicsit feljebb lép, és visszahúzódik a labda elosztásáért felelős középpályás (Kroos, Xabi Alonso, Pirlo, satöbbi, csak hogy pár példát említsek), ha pedig az ellenfél letámadása kellemetlenül erős, akkor esetleg hátralép még egy takarító középpályás is, hogy újabb passzlehetőséget nyújtson. Vész esetén pedig a kapus is megjátszható, nem véletlen hogy ismét kezdenek kapósak lenni azok a kapusok, akik jól bánnak a labdával (Valdes, Neuer, ter Stegen, de Gea), és az se véletlen, hogy ők szinte kizárólag a német/spanyol kultúra szülöttei.
Rövidre zárva: Európa egésze gyorsabb passzjátékkal, a középpályások aktív segítségével igyekszik megoldani a labdakihozatalt.
Egy nemzetet kivéve.
Az olaszok köszönik szépen, egy fél sebességi fokozattal sem fognak feljebb kapcsolni senki kedvéért, még akkor se, ha maga Ferenc pápa kéri meg őket Róma főterén. Ők ezt sokkal kényelmesebben oldják meg: egyszerűen négy hátvéd helyett öttel állnak fel. Minek folyton hátralépkedni a középpályásoknak a védelem elé labdakihozatalnál, egyszerűen beteszünk még egy védőt, aztán majd puszta létszámfölénnyel megoldjuk.

letámad

Csak hogy szemléltessem is: manapság az uralkodó formáció még mindig a 4-2-3-1. Ebben a formációban általában a négy támadó végzi a letámadást, és ez történik, ha egy ötfős védelmet kell letámadniuk. Mindenki talál magának embert, de valaki törvényszerűen őrizetlen marad, kimarad a nyomás alól, és szabadon felcipelheti a labdát, vagy nézelődhet vele mielőtt a támadóihoz passzol. Végső esetben pedig még nekik is ott van a kapusuk  (rózsaszínnel), ilyen feltételek mellett pedig elég nehéz elcseszni a labdakihozatalt, akkármennyire is presszingel az ellenfél.

Az egyik okot kiveséztük.
A másik már inkább az olaszok sajátja: az egész országban nincs egy épkézláb szélső. Félreértés ne essék, nem olyan játékosra gondolok, aki végül is tud játszani a pálya szélén, ha minden kötél szakad, hanem olyanra, aki kimondott modern szélső, mint Robben, Ribery, Ronaldo, Bale, Neymar, stb.
És hogy igazán őszinte legyek, nemcsak a jelenkorból, de sem a közel-, sem a régmúltból nem tudok említeni a világon senkit. Az olaszoktól valahogy teljesen idegen elgondolás az, hogy lefussák az ellenfél védelmét, mindenféle villámgyors szélsőkkel, ugyan kérem. Energiát pazarolni továbbra sem fognak, inkább választanak egy formációt, ami teljes mértékben nélkülözi a szélsőket (a néha felfutó jobb- és balhátvéd nem ugyanaz!), és inkább megpakolják hússal a középpályát.
Volt persze kísérlet arra, hogy valaki megpróbálja egy olasz csapattal ugyanazt játszatni, mint amit játszik rajtuk kívül mindenki Európában: Leonardo leégett vele a Milan edzőjeként Beckhammel és Ronaldinhoval, Mourinho pedig az Interrel töltött első szezonja után rájött, hogy ezt kár lesz erőltetni. Pandev és Etoo ugyan a szélsők pozícióiban játszottak, de feladataik köszönőviszonyban sem voltak egy igazi szélsőével.

És az utolsó ok, ami mindent visz:
az ötfős védelmet lehetetlen széthúzni vízszintesen.

Ha egy csapat a saját térfelén védekezik, legjobb ha minél zártabb alakzatban teszi. Ez egy újabb közhely, utálok ilyenekkel dobálózni, úgyhogy ezt is kifejtem bővebben: a zárt alakzat annyit tesz, hogy sem a négyesláncok között, sem a négyeslánc tagjai között nem lehet túlságosan nagy távolság. A csapat sem horizontálisan, sem vertikálisan nem lehet szellős. Ha túl nagy a hely két hátvéd között, ott átszalad boldog-boldogtalan. Ha túl nagy a rés a védelem és a középpálya között, onnan valaki őrizetlenül fogja szervezni a játékot/indítani az életveszélyes kontrákat. Egy vízszintesen és függőlegesen is zárt védelmet pedig ugyan lehet hogy nehéz feltörni, de még mindig nem lehetetlen.
Egy négyfős védelem ha a követleményeknek megfelelően szűken áll fel, a pálya szélességének alig több mint a felét tudja lefedni, mindig arra az oldalra kell tolódniuk, amelyiken a játék épp folyik. Az ellenfélnek pedig nincs más dolga, mint sűrű oldalváltásokkal és keresztlabdákkal folyton tolódásra kényszeríteni a szűk védelmet, egészen addig, amíg valahol a négyesláncban rossz tolódás miatt létrejön egy szakadás – és oda már kényelmesen be lehet passzolni a labdát, aminek többnyire elég nagy ziccer a vége.
Hogyan lehet a leghatásosabban kiküszöbölni ezt a hibát? Így van, be kell tenni még egy hátvédet a láncba, és máris meg lehet spórolni az örökös jobbra-balra tolódást, ami minden alkalommal veszélyes hibaforrás. Egy ötfős védelem egy négyfős védelemhez képest szinte semmit sem kell hogy tolódjon, a védők között sosem lesz akkora szakadék, hogy az az ellenfélnek kényelmes legyen.
Ha pedig az öt hátvéd közül a jobb-vagy a baloldali szárnyvédő előrekóricál, még akkor is bőven kényelmes a helyzet, a helyén maradó 4 hátvéd egy-egy tolódást még vakon is megold addig, amíg az ötödik vissza nem zár.
És ezt szánom-bánom, de kihagytam a Bayern-Juventus elemzésből, a Juventus javarészt ennek köszönhette a Bayern elleni vitézkedést az idei BL kiírásban a 16 között, de ennek apropóján mindenképp meg akartam írni ezt a bejegyzést.

Az EB-vel folytatjuk.

 

-kriss-

1 thought on “Feltámadtak az ötfős védelmek – de miért?

  1. Visszajelzés: Feltámadtak az ötfős védelmek – de miért? | Zongoracipelő

Vélemény, hozzászólás?